a Smith & Tell a tipikus banda a szomszédból, akiket mindig is szomszédodnak akartál. kevés is az ilyen együttes, akiknél ezt ki lehet jelenteni, de valahogy ezt a duót tökre elviselném a huszonhatba. hallgatni, támogatni őket, esetleg velük énekelni, még ha szakad is az eső, mint per pillanat, so sad. jóllehet svédország a hazájuk, oda helikopterezni se lenne egyszerű házi feladat, viszont a zenéjük az már annál könnyebben, és gyorsabban talált utat hozzánk, a hallgatókhoz. mert ez a fajta folkpop isteni tud lenni, pont így előadva. 

és ami tényleg a folk részét illeti, ha már itt tartunk, nagyban emlékeztet azokra az időkre, amikor a mumford & sons vagy éppen az of monsters and men is csak kezdte az egész szakmázást, bontogatta szárnyait, és nem kebelezte be őket az ipar teljesen. hanem inkább sajátosak voltak, természetesek, ártatlanok, őszinték, nem pedig mások. persze lehet csak én látom máshogy már, pedig változatlanok, most is azok, akik. bár mindegy is. nem róluk van szó. a row a bejegyzés tárgya, és az utóbbi percek főszereplője.

jut eszembe, már a statue is telitalálat volt a stocholmi párostól. de ha az már rongyosra lett hallgatva, sebaj, itt a legújabb, a következő sorban, amit nem kell félteni. se a dalt, hogy tökugyanaz, se minket, hogy tökugyanaz. ebből még csilliónyi szám is kevés lenne. olyan, ami semmi pénzért nem akar több lenni, többet markolni, és mégis annyit ad, nyújt, ami hat másiknak se sikerül. svéd folkpop a tiéd vagyok, tiéd is a színpad.