van az a pont, amikor már tényleg sok a zenéből. annak, azok hallgatásából. sokszor érzem is úgy magam, mint ruffalo a begin againben, amikor dobálja ki a cédéket az autóból, mert nem, nem, és nem. szóval van már ez a pont, tennéd is le a lantot, de abban a pillanatban még egy utolsót beteszel. mégis csak a következő sorban valami debütálásnak látszik, amolyan noname n+1, r&btronica-ban utazva... oké, why not. 

I'll never be giving up on your love baby

habár az előadói megnevezés fura, a cím pont nem. de ami ennél is fontosabb első hallásra a zene állati jóság. nincs túl agyon tépázva, játszva, lassítva, gyorsítva a műfaj kortárs tesóihoz képest. hanem pont annyi van benne, ami a hétvégékre elegendő útravaló. de inkább bulik elé. mert olyan elegáns, jól szituált, ami a rádióban is eskü megcsinálná magának a helyet. annyira addiktiv, izgága nullától három huszonnyolcig. és gondolatromboló. az az.

mi másra is lehet figyelni, mint rá? ugyehogy.