a dalok, amik nem jönnek házhoz. legalábbis nem emlékszünk rájuk, hogy mikor kerültek oda, kopogtak be egyáltalán. de mégis velünk vannak, mintha mindig is velünk lettek volna. és ez talán nem csak a dalokra húzható fel, hanem az előadókra is igaz. lásd az Aquilot, akikről tényleg nincs semmi emlékképünk arról, mikor is kerültek a rivaldafényünkbe. de azóta is csókósok, családnak számítanak már, nagyszínpad, kiknek minden rezdülésüket nagy érdeklődéssel, figyelemmel kísérjük. 

ahogy azt is, hogy hamarosan ep-t adnak ki, - a legújabb facebook posztjuk is erre utal. valahol ideje is volt már, és valahol szükséges is bemutatni őket, a kortárs chillpop legmarkánsabb képviselőit. ezt a két srácot, akik ha kell letekerik a hangerőt, odaülnek a zongorához, és picit halkan, csendesen dalolásznak erről-arról. máskor pedig képesek olyan dalt is készíteni, ami teljesen rádiókész/barát, ahogy azt kell, mint a good girl volt, és azóta se hallottam vissza egyik frekvenciáról, sajnos.

nyílt titok, nagyon bírom a londoni párost. az említett daldarabot a tavalyi év egyik legjobb zenéjeként tartok számon, és ha így folytatják, akkor az idei végi listázást sem ússzák meg. márpedig a várható ep, plusz az eddig húsz tizenhatban megjelentek (pl. sorry, silhouette) alapján erre elég nagy esély mutatkozik. de ha nem akarok annyira messze vagy előre menni, elég csak a minap közzétett friss szerzeményt közelebbről megismerni. és máris minden egycsapásra világos lesz.

ezt nevezik potenciálnak. ezt nevezik valami nem e világinak. gyönyörűnek, mesésnek, egy olyan álomnak, amiből soha sem szeretnél felébredni, meg nem is akarod, hogy felébresszenek. pure gold. ha nem hallom, nem hiszem el. gyertek még, csináljátok, bűvöljetek, eresszetek le, öleljetek meg, facsarjátok ki belőlem mindazt, ami nem kell vagy fontos. #élőzésekbe.