zenék, amiktől rájössz, hogy mire volt szükséged, mi is hiányzott igazán akkor és ott az életedből. a válasz ezeket hallgatva egycsapásra megérkezik, heuréka pillanatok szállnak alacsonyan, megérted, leesik, és tényleg onnan érkezve, ahonnan nem is számítottál rá, láttad előre jönni. a wet minap megjelent visszatérő dala is egy válasz lehet, mert simán az utóbbi idők legfaszább, legkomplexebb daldarabja. másrészről komolyan úgy éreztem tőle, hogy ez hiányzott, erre volt szükségem abban a pillanatban, amikor megtaláltuk egymást.

a the middle teljesen olyan, mintha csak a legjobb barátoddal beszélgetnél, ahogy félszavakból is megértitek egymást, és aki, annyira jól ismer téged, meg te is őt oda-vissza. pedig régen találkoztatok már, de a visszatérés olyan, mint ha el se váltatok volna. ez a dal is újra képes volt megbabonázni, beléd mászni, és turkálni a gondolataidban, olvasni belőled, ami azért creepy. de a wet jött, látott, aztán filmszakadás, és már gőzöm sincs, hogy hova kerültem, mit csináltam, ko, viszont ez nem panaszkodás. sőt. ezért is imádom ezt az egészet, a zenehallgatást, a jó dalokat, amikor elsőre megragadnak a fejemnél fogva. 

persze így utólag okoskodva a wet esetében azért ott volt, hogy számítani lehetett egy olyan dalra, mint amilyen a the middle lett. bár az album után kicsit fura, hogy ilyen gyorsan, rövid idő után jelentkeztek az új anyagokkal (van mégy egy ezen kívül), de na mikor lesz legközelebb. és a legjobb, hogy pont a napokban gondoltam arra, hogy a londoni trió munkásságát még be sem mutattam. mit mondjak. véletlenek nincsenek. le vagyok nyűgözve, el vagyok csábulva. a 100. posztnak pedig meg is teszi, még ha ez nem is napizene, a the middle annál sokkal több. a krássom, a gyógyszerem, a másodperceim. zseni.