dalok, ebben a száraz novemberben. akkor, amikor minden második ismerős igazolja vissza, hogy igen, ő igen részt vesz, csinálja is, challenge accepted. persze ez most hangyafasznyit sem tartozik a következő dalhoz, de annyiban érdekes, hogy ha ezt a zenére kéne lefordítani, és anélkül kéne véghez vinni a harminc napot és a 'játékot', akkor azért igen csak nagy bajban lennék. belegondolni is rémálom, a sikerességére se tennék sokat, viszont ami utána jönne, a pótlás, darálás az, az valami félelmetes lenne.

azonban erről szó sincs. nem is lehet. még akkor se, ha eddig ez az elmúlt két nap alig-alig tartogatott meglepetéseket a zenei életben (lp jön voltra, haha) hozott magával klassz muzsikákat. de sebaj. legyen október egyik rezidens napizenéje november napizenéje is. és probléma egy szál se. a legjobbak közül is a legjobb, egy, a hónap végére befutó dalt dobott most a gép fel. egy olyan ismeretlen ismerős bandával, akikre forever vevő leszek félre tenni az életemből három vagy több percet is akár, hogy lássam milyen újdonsággal rukkoltak elő. ők a majik, jamie és marcus duója, londonban szakmázgatva. 

mesterségük címere adott, az ismertség még várat magára, de ami késik nem múlik. a real meg pont olyan, ami biztosan segít előre, izé feljebb lépkedni a létrán. az irány pop, elektropop, nem erőltetetten, hivalkodóan előadva, sokkal inkább a háttérből figyelve, halkan, suttogósan, csendben. olyan keserédes aláfestéssel, balladaszerűen, amit mintha mesélne ezzel a vokállal, és te csak figyeled, hallgatod, mert egyszerűen jó. pazar, tényleg szuggesztív, ahogy írták rá, dope, amit sötétben, hazagyalogolva a fények kíséretében, a város zaját kizárva szép befűzni, magunkévá tenni. u.i.: a kezdése például nagyon egyedi és csodálatos.