dalok, amiktől pharell elsírja magát. megint. kísért is az alaska, meg az, ami megtörtént már egyszer az énekessel. és bár lehet most nem látjuk az új maggie rogers dal kapcsán az első reakciókat tőle, viszont benne a pakliban, hogy a dog yearst is eléggé szeretheti. azért is, mert a nagyon hangos debüt után az énekesnő nem igazán adta alább.

azt, hogy a friss szerzemény ütné a korábbit, egyelőre nem hiszem, vagy mondom úgy, hogy látok, hallok benne annyit. de who knows, elég csak arra gondolnom, hogy az alaskaval se indult minden flottul. a gyönyörű barátság kezdetének még elment a kapcsolatom vele, de a zeneszerelem csak később érkezett meg. és mit ad isten, a dog yearsnek is legalább 4-5 nap kellett, mire beköszönt, beért, meg ide a blogra. 

az alaskahoz képest talán csak annyit, hogy bár az irány megmaradt ennek az alternatív folkpopnak, de mégis más, nem ugyanaz pepitába. új dolgok, érzések törnek fel a hallgatása közben, mások, mint a debütben. ez inkább olyan, mint ami arról szól, hogy kihagysz egy napot a suliban, és inkább otthon maradsz, az ágyat nyomva a legjobb barátoddal pizzázni. mármint az énekesnő így írja körbe többek között. 

nekem pedig valahol a levegőt jelenti a mindennapok fuldoklása közepette. olyat, amibe lehet kapaszkodni, és tudom, hogy nem hagy cserben. egy saját kis világot épít, kiszakít a közhelyekből, majd leültet, hogy csak nézel, miközben nem is tudod mit is pontosan. a chilles falsettok, gazdag szövegkörnyezet, az icipici nosztalgia tényleg varázslatos. nincs mese: maggie újra legyőzött. újra sokadjára. fakt, az év legnagyobb gyöngyszeme és felfedezettje ez a lány.

és akkor most nyelek egyet, beletúrok a hajamba, megrázom a fejem. visszajátszás következik.