tizennyolc évesen? elképesztő. picit irigy is vagyok. de most nem arra, hogy ennyi idősen teszik, megtehetik, mert van tehetségük, bátorságuk, satöbbi. hanem, hogy van valami, amibe kapaszkodhatnak, ez az életük, tudják jól, és megosztják, kiterítik az asztalra. nekem akkor, akkoriban halványlila gőzöm nem volt mit akarok kezdeni, magammal, az életemmel, de ami még rosszabb, mankóm se volt, hogy az segítsen, ha elesnék.

a londoni liv dawsonnak meg ott van a zene. ez az éneklés. ahol kifejezheti magát többek között. persze hányszor és hányszor mondjuk, hogy úgy is túltúlfiatal, nem érti, mit tudhat ő erről vagy arról éppen, aztán meg mégis azt érzem, amikor hallgatom, hogy basszus én kapaszkodom bele, a dalba. ő az én mankóm, beszél nekem, helyettem is.

mert a reflection pont ilyen. mint egy társ, aki ott van veled, egy kéz, ami feléd nyúl, és közben jól esik, akár csak hallgatni. miközben szakítászene a javából. viszont mégis megnyugtatja a lelked, tökre elegáns végig, intim, irtó közeli, szívhez szóló, amire tényleg azt lehet mondani, hogy gyönyörű. már ha lehet ezt mondani egy dalra. de ez akkor is az. és imádom a hangját. imádjátok meg ti is. nagyon el lettem csábulva.

Now we’re face to face / I’m standing right here / so why don’t you tell me what you need to me to hear / cause I can’t run away / I have nowhere to hide / so tell me the secrets / that you hold deep inside.