sok mindent hiányolok a tavalyi évből zeneileg (persze ez nem húsz tizenhatnak az oltása, csak egy megjegyzés), de talán a legjobban azt, amit az oh wonder végigvitt és kitalált. azzal, ahogy majd egy éven keresztül minden hónap első napján egy dalt hoztak magukkal, tettek ki, mutattak meg, amik aztán kábé egy évvel ezelőtt még albummá is avanzsálódtak. 

az egész egyébként olyan élmény és érzés volt, mikor hetente várod a kedvenc sorozatod legújabb epizódját. igaz, nem voltam ott az elejétől kezdve, de 2015 januárjában már bekacsolódtam én is, és tűkön ülve, köröm rágva, centiket vágva várva vártam mindig azt, hogy eljöjjön a következő hónap első napja, amikor kijön az új oh wonder dal. de a tálalás csak egy apró dolog, amit imádtam bennük (bár nekem biztos nem sikerült volna), a másik azok a dalok voltak, amikért tényleg érdemes volt éhezni.

mert simán elbukhatott volna a történet ott és azzal, hogy oké, van ez a koncepció, de ha nincs mellett, nem párosul hozzá olyan tartalom, akkor megette a fene. szerencsére erről szó sem volt. nyilván kellett ahhoz, hogy az ő zenei világuk lett az enyém is egy idő után. teljesen beléjük habarodtam; annyira kész, szerethető muzsikákat gyártottak. a szerethető szó meg azért találó, hiszen magára a duóra is tökéletesen igaz. imádnivalóak, természetesek, és látni azt, hogy életük azt, amit csinálnak. és ez a hallgatókra is átköltözik. 

nem is lehet meglepetés ezek után, hogy a debütáló albumuk nemes egyszerűséggel elérte azt, hogy akkor, most, és azóta is, úgy beszéljek róla, említsem meg bárhol, mint 2015 legjobb albumát. arról is érkezik a következőkben egy dal, az all we do, ami az első szerelmek között volt, és most klipben is meg lett örökítve. egy átlagnál hosszabb, de annál élettel telibb, emberibb klipben. aminek vezértémájáról a zenészek, Josephine és Anthony azt mondják, hogy

So we reached out to filmmakers and artists around the world and asked them, What does it mean to be human?

Lássuk, hallgassuk...