dalok, amikkel igazán visszasírjuk a nyarat. azt meg hirtelen nem is értjük hol voltunk akkor, amikor például a következő ilyen megjelent, már vagy három hónapja. még akkor is, ha ez inkább csak elbúcsúztatta az évszakot, de azért jól esett és jött volna akkor is megszólalva.

így viszont, hogy kimaradt, most csak egy jegyet ér, meg ad a kezünkbe, amivel meg se állhatunk monacoig, egyenesen odateleportál a partokra, a védőitalok mellé, a hullámok elé, a harminc és plusz fokok potyogása idejére. ki is emlékszik már arra, ugye?

vagy hát minek, mikor itt vannak ezek az la sárcok, akik bőven segítenek nekünk elhozni azt. ha csak rövid időre, pár pillanatra, de már megérte beleszaladni. ez a mi legújabb és kúlabb szemellenzőnk a kinti viszonyokra, tél tábornoknak meg csak annyit, hogy lemondhat.

ez a one way ticket. amit most nem, nem az empire of the suntól hallgathatunk. pedig akár onnan is jöhetett volna. de aztán az a forgatókönyv nem valósult meg, helyette lett midnight to monaco sláger, Ricky Ducati és a producer Donnie Sloan párosának legújabb feelgood szerzeménye.

ami tökre megcsinálja a napodat , és ott, akkor hozza meg a(z élet) kedved, amikor csak úgy akarja. pimaszul szórakoztató, és vidám dal ez, nagyon ki lett találva. egy óda a nyárhoz. könnyed, szabad szellemű, old school vágású, ahol a szomorkás pillanatoknak se híre, se hamva.

az ötvenes és hatvanas évek doo-wopjának (lásd Rick hangja akár + Matt Jardine) megidézése, reaktiválása pedig olyan egyedivé varázsolja (a klip is ezt követi), hogy mindenki elnézést kérhet magától, amiért is azt merte mondani, hogy a retro majmolás bűn, és lerágott csont. mert nem az. a one way ticket az ellenpélda.