zenék, amik hónapokat kezdenek el. ergó azok a bizonyos első havi zeneszerelmek. helloszia október, jó hogy itt vagy, megérkeztél így is. és hát kezdésnek nem is lesz ez rossz. ennél jobb nem nagyon kell hirtelen, pont nekem találták ki, úgy, ahogy van. nem kér, vagy nem akar a molino semmit se lenyomni a füleden, cserébe viszont ad valami pluszt, és mosolyt csal az arcodra.  

az amerikai mark johns autotune poptronikája pont a legjobbkor jött. persze mondjátok mit tud, amit másik ilyen nem? de talán nem is kell. nehéz már határokat húzogatni, feszegetni, minden mindennel összematekozik, ami a zenére is igaz, megy a fűszerezés ezerrel, miközben jobb is az egészet hagyni magára, és csak azzal foglalkozni, amit tényleg hallunk és előttünk van.

az pedig a molino. egy nagyon édes, olykor fresh chill muzsika. érdemes is bepróbálni, sőt, ha éppen le is tettétek a lantot, hagytátok ott a műszakot, a napi szarságokat, akkor meg aztán főként van létjogosultsága ennek a dalnak. az előadóra oda is fogunk figyelni ezek után. so coooool. nagyon élem. 

olyan reggeltzene. ami kicsit sem akar még felébreszteni, de azért visszaaludni se tudsz, szeretnél tőle. tipikus napkezdési, valami elé, ahogy szürcsölöd a kávét, még kicsit sem kimászva ágyból, emésztve az esti álmokat, meg matekozva azokat a dolgokat, amik rád várnak még. 

egy/a kanadai énekesnő teszi meg nekünk most ezt a szívességet. akinek utánajárva kiderült, hogy nem tegnapelőtt kezdte ezt a szakmázást, van mögötte komoly múlt, a mi szerencsétlenségünk, vagy szerencsénk, ki honnan nézi, hogy csak most találtunk rá. de talán két-három éve még nem is lettünk volna ennyire el és befogadóak a zenéjét illetően.

mert ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy te szereted ezt a jazzpop irányvonalat, bejön neked, alig ha hittem volna el neki. most meg egyszerűen odáig vagyok érte. sőt a 2 hónappal ezelőtti young love c. is zenéjéért is, ami ugyancsak ott fog helyet kapni a hónap megjelenő ep-n. igazából át is futott az agyamon, hogy lehet majd ott leszek, amikor megjelenik. nem az első sorban, de ott.

és tényleg nem az ital beszél belőlem, ha csak a kávé nem okoz fura dolgokat, de ez most nagyon mesés, varázslatos, igéző lett. be is ülnék oda, ahol ez szól. de azért a fülesből is működik. 

tizennyolc évesen? elképesztő. picit irigy is vagyok. de most nem arra, hogy ennyi idősen teszik, megtehetik, mert van tehetségük, bátorságuk, satöbbi. hanem, hogy van valami, amibe kapaszkodhatnak, ez az életük, tudják jól, és megosztják, kiterítik az asztalra. nekem akkor, akkoriban halványlila gőzöm nem volt mit akarok kezdeni, magammal, az életemmel, de ami még rosszabb, mankóm se volt, hogy az segítsen, ha elesnék.

a londoni liv dawsonnak meg ott van a zene. ez az éneklés. ahol kifejezheti magát többek között. persze hányszor és hányszor mondjuk, hogy úgy is túltúlfiatal, nem érti, mit tudhat ő erről vagy arról éppen, aztán meg mégis azt érzem, amikor hallgatom, hogy basszus én kapaszkodom bele, a dalba. ő az én mankóm, beszél nekem, helyettem is.

mert a reflection pont ilyen. mint egy társ, aki ott van veled, egy kéz, ami feléd nyúl, és közben jól esik, akár csak hallgatni. miközben szakítászene a javából. viszont mégis megnyugtatja a lelked, tökre elegáns végig, intim, irtó közeli, szívhez szóló, amire tényleg azt lehet mondani, hogy gyönyörű. már ha lehet ezt mondani egy dalra. de ez akkor is az. és imádom a hangját. imádjátok meg ti is. nagyon el lettem csábulva.

Now we’re face to face / I’m standing right here / so why don’t you tell me what you need to me to hear / cause I can’t run away / I have nowhere to hide / so tell me the secrets / that you hold deep inside.

így van ez, ha egy üzlet beindul. a stafétabotot az indie-pop-rock vonaton, ahol nincsen fék, most egy kaliforniai banda veszi át. a 3 tagot számláló armors, akiknek a neve sokat eddig nem mondott, de innen volt szép nyerni. és meg is nyertek maguknak. annak jóllehet nem néztem utána milyen út áll mögöttük, akár referenciákat kipróbálva, viszont a múlt havi zenéjük miatt a jövőben biztosan rajtuk tartom majd a szemem, a fülem, na értitek.

pontosan a genesis miatt. aminek tényleg elég pár másodperc és már érzed is azt, hogy ez a tiéd, neked találták ki. nagyon megnyerő, stílusában azért kicsi vegyes (szintik, r&b), a bastille ugrik be róla helyenként, de ez roppant jól áll neki. ahogy a hangulata sem utolsó. valahol a keserédesség, a melankólia árad belőle, miközben azért nem picsogja szét a dalt, vagy drámakirálynőzik. a falzetto meg csúcs a refrénben behozva.

tell me that it wasn't my fault, that I was enough for you 

és szerencsére már akusztikusan is meghallgatható, amire én is csak most bukkantam rá, mert kerestem valami linket a dalhoz. szupi szuper. a helyszín az erdővel, az előadás, tök jó így is, ezt az oldalát megkapni a genesisnek. akinek az eredeti kéne, itt találja. akinek meg ez is elég, megteszi, annak let's go, shh...