a Smith & Tell a tipikus banda a szomszédból, akiket mindig is szomszédodnak akartál. kevés is az ilyen együttes, akiknél ezt ki lehet jelenteni, de valahogy ezt a duót tökre elviselném a huszonhatba. hallgatni, támogatni őket, esetleg velük énekelni, még ha szakad is az eső, mint per pillanat, so sad. jóllehet svédország a hazájuk, oda helikopterezni se lenne egyszerű házi feladat, viszont a zenéjük az már annál könnyebben, és gyorsabban talált utat hozzánk, a hallgatókhoz. mert ez a fajta folkpop isteni tud lenni, pont így előadva. 

és ami tényleg a folk részét illeti, ha már itt tartunk, nagyban emlékeztet azokra az időkre, amikor a mumford & sons vagy éppen az of monsters and men is csak kezdte az egész szakmázást, bontogatta szárnyait, és nem kebelezte be őket az ipar teljesen. hanem inkább sajátosak voltak, természetesek, ártatlanok, őszinték, nem pedig mások. persze lehet csak én látom máshogy már, pedig változatlanok, most is azok, akik. bár mindegy is. nem róluk van szó. a row a bejegyzés tárgya, és az utóbbi percek főszereplője.

jut eszembe, már a statue is telitalálat volt a stocholmi párostól. de ha az már rongyosra lett hallgatva, sebaj, itt a legújabb, a következő sorban, amit nem kell félteni. se a dalt, hogy tökugyanaz, se minket, hogy tökugyanaz. ebből még csilliónyi szám is kevés lenne. olyan, ami semmi pénzért nem akar több lenni, többet markolni, és mégis annyit ad, nyújt, ami hat másiknak se sikerül. svéd folkpop a tiéd vagyok, tiéd is a színpad. 

elég sokan időzítettek úgy, hogy valamiért pont erre a hétre teszik a visszatérésüket. na nem olyan nagy kihagyásra kell gondolni, csak mittudomén tavaly hallattak utoljára magukról, azóta volt durván semmi. viszont olyan előadókról van szó (Lauv, Leo Kaylan pl.), akik azért nagyban meghatároztak a múlt évi indie, alt genre felhozatalt. kifilterezték, jól beszálltak, hagytak maguk után valamit, amire azért emlékezni fogunk még-még. 

valami ilyen az én olvasatomban Sofi de la Torre is. aki bár nem számít új versenyzőnek, régóta űzi az ipart, de mégis méltatlanul elfeledett, elhanyagolt, alulértékelt, mellőzött achilles-sarka a zenevilágnak. a húsz tizenötös colorblind cruisin pl. olyan volt, amiért anno ott ültem volna órákon át a hifi torony előtt, csak hogy elkaphassam rádióba, mikor bemondják és felvehessem kazettára. majd megint, újra, mert nem sikerült tökéletesen az időzítés. és mert annyira ♥. nem hiába volt évzene. 

szóval mondanom sem kell, nagyon odáig voltam, mikor megjelent a legújabb, a flex your way out - blackbear kollabjával. és odáig vagyok vele, most is. szerencsére sofi egyedisége itt is tetten érhető. más azért, mint a fent említett, de ez nem baj. sőt. nem annyira poporgazmus, de hogy pop done right, az nem kérdés. tele van élettel, az atmoszféra mesélni tud, sofi vokálja is ritka fincsi. meg a feat is passzol. #nowplaying

go ahead and play with another, not me, I'm done

az a nap is úgy kezdődött mint a többi. ébresztő, fogmosás, futás. majd az autóba be, szóval gogogo. de valami mégis más lett akkor, amikor megszólalt egy dal a rádióból. (mert egyedül csak a munkába menet/jövet szoktam belekóstolni abba, hogy mi zajlik a zenevilágban mainstreamebb, populárisabb körökben). pont az, amire pont nem számítottam, plusz előadójára, hogy helyet kap majd a frekvenciákon. a hazain meg aztán pláne.

de akkor így ne legyen lottóötösöm. hiszen egyszer csak, a semmiből, tök váratlanul, mindenféle felvezetés nélkül megszólalt a Tired of Talking. a tavalyi év egyik legjobb muzsikája, a tavalyi év legimádnivalóbb meg egyben legjobb énekesnőjétől. ezt nem láttuk előre jönni, viszont annál örömtelibb érzés volt hallani így is, meg arra gondolni közbe, hogy mások is ezt teszik. elmosolyodtam rajta, full kész megcsinálta a napomat akkor és ott. 

de igazából már húsz tizenötöt megcsinálta Léon, a stockholmi based 'indiepop/soul/whatever' énekesnő. aki jobbnál-jobb zenéket pakolt fel a világhálóra hónapok alatt, amikből az év végén még egy ep-re is futotta. onnan szólt a már említett, meg onnan a treasure, amihez klip is készült most a nyáron. lehet is nézni, hallgatni meg eddig se volt kérdés. nagyon kimért, profi, igazi királynő. semmivel se összekeverhető, nagy tehetség, akit most már remélem nem hagynak magára. csak legfeljebb akkor, amikor ilyen zenéket szerez.

a zene is változik, velünk együtt. és talán annyira, hogy aztán évekkel később már rá sem ismerünk. arra, ami volt valójában, mindig is meghatározta, vagy szerves része volt, hozzátartozott. de ahogy az embereket, úgy a zenéket - az emberek által - is új hatások, impulzusok érik. minden előadó, művész szeretne valami többet, valami újat, valami mást kihámozni az adott stílusból, amiben ő utazik, mert sajátjának tekinti, ott tud igazán kiteljesedni, kifejezni magát igazán azon keresztül, az által. 

és ez most csak azért írtam le, mert éppen a következő előadók, és legújabb daluk kapcsán olvastam egy ilyen gondolatokat ébresztő bejegyzést, ahol pont azon merengtek, mégis milyen jó a műfajsokszínűség. vagy lehet ezt már csak én teszem mellé. a lényeg viszont az, hogy tegyük sorba, hallgassunk meg egymás után egy weekndt, és egy abhi/dijont, aztán ott is a válasz.

a különbség persze nem radikális, szembeszökő, ez is r&b, az is r&b. csak picit másképp. amivel semmi baj nincs. megélnek. és mindkettőt lehet szeretni. úgy, ahogyan sajátosan, egyedien, más oldaláról fogják, közelítik meg a műfajt. de ez is benne a szép, hogy  meg lehet ezt ejteni, és vannak, akik ezzel tudnak élni. az often meg pont olyan, ami nem siet, egyáltalán nem füstös, érzelmes, darkos, hanem inkább hangulatos, smooth, állati jó nosztalgikus r&b darab. olyan éppen, right now, a pillanatnak élő zene. legyen is.