dalok, nem is, inkább előadók. akik mellett vagyunk, velük, és talán ugyanúgy izgulunk az új daloknál, amikor először hallgatjuk, mint, amikor ők készítik. majd várják, hogy vajon milyen lesz a reakció, a visszajelzése az adott anyagnak. a torontoi pop nem is annyira újdonsült királynőjével is hasonló volt a helyzet a busy man legelső találkozásánál. imádtam már a gondolatát is, hogy az év egyik legjobb dalával felfegyverezett Raffa Weyman visszatért valamivel, de azért ott volt a másik énem is, meg a fingers crossed, hogy vajon van e még onnan, ahonnan az jött. vagy esetleg be kell érni azzal, és ennyi volt.

oké tudom én is, fakt, a szinten tartás sokszor nehezebb dió, mint maga a szintugrás. azt adni, ami egyszer már megvolt, hasonlót, közel olyasmit, újra nekifutásra, hogy aztán az jó legyen mindenkinek. neki is, neked is. hát fúúú. mert az fasza, hogy a zeneszerzés neki öröm, de azért mégis csak ott az az icipici tényező, hogy a mikibe tolod, ki az éterbe, tehát a közönséget is le kell venni a lábáról. és azzal, hogy egyszer (vagy kétszer) már ez nagyon összejött, az évben, az csak bonyolítja a folytatást. 

szerencsére ralph nem tojt be, kekszelte össze magát. ahhoz már itt van egy ideje a zenekészítéses iparban, tudja mitől döglik az. a busy man lett is annyira jó, mint akár a something more, és van annyira más is. az egyszemélyes Haim, ahogy az egyik külföldi zeneoldalon körbeírták egy újabb igazi smart poppal jelezte, hogy számolni kell vele nagyon komolyan. de inkább most diszkósabban. és jól is tette, hogy nem hajszolta a korábbi nagy sikert, kicsit még jobban visszavett, ahhoz képest is. persze a szintialap, a chillérzés maradt. mégis minden klappol benne. elfoglalt ember is vagyok, nem érek rá, ne zavarjatok. nowplaying.