dalok, azok a novemberi dalok. mert már biztosan van egy tarsolyunkban, amit ennek a hónapnak köszönhetünk. jó oké, többen vannak, de az első zeneszerelem az ide és ehhez köthető. királyság is. soha rosszabb hónapnyitó dalt a 6am-nél, ami egy visszatérésnek tekinthető a manchesteri srácoktól (pár éve robbantak be). de még milyennek, ugye.

habár, mi az igazat megvallva, most és itt hallottunk róluk először, de persze ez mit sem von le az új dal érdemeiből. hiszen vannak neki. a kicsit funkys, dances vonal amolyan a clayreflex. jóllehet akik ismerték régebbi dalaikat, azok szerint ez volt több is, itt nincs annyi belőle. sokkal inkább az elektronika kerül előtérbe. mégis a kettő együtt szuperül muzsikál.

tetszik is az irány, ahol éppen vannak, meg amerre tartanak (nekik is új valamennyire a terep). ha folytatják, ott leszek az első sorban. mondjuk, másképpen se mondok le a kvartettől olyan könnyen, de a 6am az nagyon addiktív, adja magát, olyan tipikus angol indie féle, filmzenés-soundtrackes, picit régies hátszéllel, aminek az is jól áll, ha megáll egy pillanatra, mert a szükség nagy úr. a tgif prehimnusza. youuuuu.

dalok, amik egy éve jöttek, láttak. és azóta be is futottak, az előadójukkal egyetemben. kvázi mi már akkor ott voltunk, meg valahol sejtettük, hogy ez fülekre fog találni előbb, mint utóbb. így is lett, így legyen lottóötösöm.

bár a tavalyi zeneélvonalat erősítő kiiara annyira izgalmas jelenség volt, hogy csak az nem vette észre benne a potenciált, aki befogta a fülét, vagy hallani sem akart róla. szerencsére ilyesmiből kevés volt, és most már, a klip megjelenésekor, a dal megjelenésétől számított egy évben, elég sokaknak leesett a tantusz, kezdtek megbarátkozni a gondolattal, hogy ez a 20 éves lány valamit nagyon tud.

példának okáért itt a feels. ahol, amiben egyszerűen nincs megállás, nincs idő levegőt venni. áradó, mindblowing, elpusztít, ahogy az a klipben is történik az énekesnővel a sétája közben. érzelmek, barátok, helyek mind megszűnnek létezni. de nagyon reméljük, hogy ő vele ez nem fog megtörténni. mert velünk marad még, és továbbra is kicsit színezi úgy a zenei palettát arany hangjával, nem hétköznapi alt popjával, ahogy az nem terem minden bokorban. jelige: heaven & chills. 

dalok, ebben a száraz novemberben. akkor, amikor minden második ismerős igazolja vissza, hogy igen, ő igen részt vesz, csinálja is, challenge accepted. persze ez most hangyafasznyit sem tartozik a következő dalhoz, de annyiban érdekes, hogy ha ezt a zenére kéne lefordítani, és anélkül kéne véghez vinni a harminc napot és a 'játékot', akkor azért igen csak nagy bajban lennék. belegondolni is rémálom, a sikerességére se tennék sokat, viszont ami utána jönne, a pótlás, darálás az, az valami félelmetes lenne.

azonban erről szó sincs. nem is lehet. még akkor se, ha eddig ez az elmúlt két nap alig-alig tartogatott meglepetéseket a zenei életben (lp jön voltra, haha) hozott magával klassz muzsikákat. de sebaj. legyen október egyik rezidens napizenéje november napizenéje is. és probléma egy szál se. a legjobbak közül is a legjobb, egy, a hónap végére befutó dalt dobott most a gép fel. egy olyan ismeretlen ismerős bandával, akikre forever vevő leszek félre tenni az életemből három vagy több percet is akár, hogy lássam milyen újdonsággal rukkoltak elő. ők a majik, jamie és marcus duója, londonban szakmázgatva. 

mesterségük címere adott, az ismertség még várat magára, de ami késik nem múlik. a real meg pont olyan, ami biztosan segít előre, izé feljebb lépkedni a létrán. az irány pop, elektropop, nem erőltetetten, hivalkodóan előadva, sokkal inkább a háttérből figyelve, halkan, suttogósan, csendben. olyan keserédes aláfestéssel, balladaszerűen, amit mintha mesélne ezzel a vokállal, és te csak figyeled, hallgatod, mert egyszerűen jó. pazar, tényleg szuggesztív, ahogy írták rá, dope, amit sötétben, hazagyalogolva a fények kíséretében, a város zaját kizárva szép befűzni, magunkévá tenni. u.i.: a kezdése például nagyon egyedi és csodálatos.