dalok, testvérektől, akik bandáznak. nevezetesen Allison, Meegan és Natalie Closner gondolta azt, hogy az lesz mindenkinek a legjobb, ha a zenélés családban marad. aztán együtt is indulnak el, egymás kezét fogva, segítve, és persze dalolva. így is lett a joseph. mi pedig ezt nagyon szeretjük. mert bár az is tökre izgalmas, ahogy ismeretlenek, vagy más stílusban utazók találnak egymásra és döntenek az egyesülés mellett, de a fam feeling az mást tészta, semmivel sem összetéveszthető.

abban bizony el vannak ásva alapjáraton a bandák szempontjából olyan lényeges, a napi rutinhoz tartozó elemek, mint a harmónia, a teamszellem, vagy a kémia. amik más esetben lehet nem jönnek könnyen, alakulnak ki egycsapásra. viszont az portlandi testvértriónak ezzel nem kell számolnia különösebben. csak a zenélésre koncentrálhatnak, arra, ami előttük van. nem pedig egymásra, a másika, mert úgy is jó ismerősök. 

mindazonáltal hiánypótlók. hol is van már a Haim például? akik ugyancsak hárman, nővérek szakmáztak a zeneiparban nagy sikerrel, de egy ideje már sajnos keveset lehet hallani róluk. így aztán kettő pont nullának, addig, amíg ők vagy más nem jönne, teljesen megelégszünk a joseph-hel (mondjuk ők se tegnapelőtt kezdték). meg az egyik nem is olyan új, de annál dancepop ízűbb, rágógumisabb úúúúú slágerükkel, ami egyúttal a legjobb dolog is most a hétvége mellett. ez az SOS. 

dalok, amikre már nem kell sokat várni. mert a fejemet teszem rá, hogy előbb, mint utóbb felkerülnek a zenetérképre, megszállják a frekvenciákat, és a csapból is majd ezek folynak sorozatunk legújabb epizódjában egy ambiciózus cseh énekes, fiatalembert (még csak 21) köszönthetünk. és annak legfrissebb szerzeményét, a believet. ami, ha minden igaz, bár ki számolja, most már 0-24 velünk van, egyszerűen nem is tudjuk elengedni, letenni. mondjuk talán ez nem is akkora baj. ellenkező esetben lenne az.

viszont egyelőre ettől nem kell félni. mert a believeben tényleg minden a helyén van, amitől azt érzed, hogy ebbe több is lesz, ott, ahonnan ez jött. akár a srácban, akár a zenéjében. élek is a gyanúperrel, a dal nagyot fog menni a közeljövőben, messze is fog eljutni, legalábbis arra van kitalálva. hiszen lehet ezért nem szeretni, de komolyan mi, ha ez nem igazi rádiókész, tömeg n+1 zene. amibe bele van kódolva, hogy ez működni fog, ha az emberek fülébe jut. de nagy fegyverténye ennek ellenére, hogy nem válik ettől görcsössé, unalmassá, túltucattá, még ha a zenevilágmegváltás el is marad belőle. 

ami még tény, hogy első hallásra kiválóan vizsgázik a believe. nem vesz el a részletekben, tolja túl, simán csak a kurrens popzenét követi, másolja, de még milyen ügyesen. meg maszalázza egybe a (eminem te vagy az) hip hopot a folkkal, és önti nyakon dallamos deep house-zal. a dubstepről nem is beszélve. és akkor azt hiszem semmit nem hagytam ki. legfeljebb csak azt és annyit, hogy a prágai előadó esélyes arra, hogy hazáját képviselje jövő évben megrendezett eurovíziós dalfesztiválon. 

de, ha oda végül nem is jut el, izlandra már sikerült neki. irigykedünk no, mert a klipet látva, amit ehhez a dalhoz forgattak, mehetnékünk lett tőle, hogy turistáskodjunk, mászkáljunk, túrázunk egyet ottan. ki jön, tart velünk? gyönyörűek a felvételek. snapshot-time. mellé pedig ki nem találjátok mi szól...

dalok, amiket annyira vártunk már. meg előadók. bár most inkább ez utóbbiak. mert dallam és dallam között van különbség, de azok, akik készítik, velük kezdődik minden, azokon áll vagy bukik a mutatvány. és ha egy együttesről, akikben amúgy látni a fantáziát, a potenciált, sokáig nem hallasz egy hangot se, akkor kénytelen vagy lehúzni a rolót, és megbékélni a helyzettel, hogy abban ott és akkor annyi volt. nem több, mint amennyit te szerettél volna (bele) látni.

na a kanadai székhelyű duóval pont ez történt. egy darabig nagyot mentek, aztán meg semmi. pedig ha voltak valakik, akik miatt megérte zeneblogot nyitni, akkor az csak és csak is, meg kizárólag a k.i.d lehetett. akik gyöngyszemei, egyéniségei, egyediségei voltak a tavalyi zenefelhozatalnak. róluk is szólt, tőlük is volt hangos. de ha ez se elég, akkor 2015 egyik legjobb, top hármas dalát hozták össze az I wish I was your cigarette cíművel. meg még egy ep-t is kiadtak. 

de szerencsére nincs megállás. szó sincs arról. mert ahogy azt kell, a nagy számok törvénye szerint is, a kids in despair nem maradt meg ígéretnek. visszatértek. még jó hogy. és folytatják, már némi hátországgal, ott, ahol anno befejezték. a torontoi garázspop tehát újra pörög és forog, fuckyeah. a múlt hónapban megjelent, és most klippel is gazdagított errors még időben érkezett, mielőtt teljesen lemondtunk volna róluk. és hiányoztak is, a fene vigye el.

mert ahogy azt egyszer már írtam, Bobby és Kara párosa az egyik legizgalmasabb gócpontot képviselik a zeneéletben. ez a hálószobai low budget lo-fi érzés tökre működik és hiánycikk így előadva, ízlésesen a pincéből. bár igaz, hogy az errors annyira nem zúz, karcol mint a fent említett darab, sokkal rádiókészebb, de a kézművesség, szomszédiasság, és közvetlenség az levakarhatatlan plusz tényező még mindig mellettük szól. meg azért nem is karakteridegen tőlük, elég csak a stoned on the school busra gondolni. 

szumma. nagyon csípem ezt a két fura fazont. kellően érdekesek, és a zenéjükben is van valami, ami nem tucat. hanem tartalmasabb, mélyebb, az élethez sokkal közelebb állnak. annyira hétköznapi, külvárosi, de sajátosan feldolgozva, abból merítve, amit látnak maguk körül, amit látunk mi is magunk körül, mint az emberek felett eluralkodó állandó depresszióról, szorongásról. ez is ihlette a legújabb dalukat. a klippen pedig nem is lehet már meglepődni, király. olyan melankolikus, kicsit reménytelen, de tökéletes. abban nincs hiba. bezzeg... 

There's an error in me, da da da da

dalok, amiktől újra azt érezzük, hogy az indie-pop él, meg virul és köszöni is szépen, mert jól van. sőt, nagyon jól, nem kell félteni, félni, hiszen még sincs senkiháziak kezében az. lehet is olyat gyártani, mint amilyen a brooklyn, csak ahhoz fickle friendsnek kell lenni, mert úgy hívják azokat, akik most megcsinálják a napodat, és elhitetik veled, hogy van ilyen, nem káprázik a füled. na meg a szemed, ha már esik egy kis hó ilyenkor. üzenjük is az időjárásnak, legyen tánc.

meg legyen natassja shiner. akinek a hangjával bármikor korrumpálhatóak vagyunk. de azért a fiúk se semmik mellette. ők is tesznek azért, meg tettek sokat, hogy most is úgy beszéljek róluk, erről a brightoni alakulatról, ahogy az már a cry baby kapcsán is előjött, mint a legcsókosabb együttesemről ezekben a modern időkben. a totális bandcrusht pedig csak fokozza és tetézi a brooklyn, aminek valahol az ff legkirályabb dalai között a helye. habár az is igaz, hogy nincs akkora változás benne - az említett dalhoz képest, mint a tobleroneban. aki szereti őket, szeretni fogja ezt, pontosan tudja miért. 'de miért?' 

mert igazi. nem mű, cserébe viszont fun. a brooklyn is egy hamisítatlan feelgood dal, mint a swim, a for you, vagy a cry baby volt tőlük. olyan jól szituált, ami tényleg mindenkinek bátran ajánlható. disco pop, retros szintikkel, fülbemászó refrénnel. csak szeretni lehet, meg végigugrálni, pattogni rá, ahogy a kukoricák szoktak a mikróban. irány is a rádió, a klubok, a megosztások. a feltörekvő címet pedig le is lehet söpörni az asztalról, ez már sokkal több annál. yehhhh baby. 

dalok, amiktől pharell elsírja magát. megint. kísért is az alaska, meg az, ami megtörtént már egyszer az énekessel. és bár lehet most nem látjuk az új maggie rogers dal kapcsán az első reakciókat tőle, viszont benne a pakliban, hogy a dog yearst is eléggé szeretheti. azért is, mert a nagyon hangos debüt után az énekesnő nem igazán adta alább.

azt, hogy a friss szerzemény ütné a korábbit, egyelőre nem hiszem, vagy mondom úgy, hogy látok, hallok benne annyit. de who knows, elég csak arra gondolnom, hogy az alaskaval se indult minden flottul. a gyönyörű barátság kezdetének még elment a kapcsolatom vele, de a zeneszerelem csak később érkezett meg. és mit ad isten, a dog yearsnek is legalább 4-5 nap kellett, mire beköszönt, beért, meg ide a blogra. 

az alaskahoz képest talán csak annyit, hogy bár az irány megmaradt ennek az alternatív folkpopnak, de mégis más, nem ugyanaz pepitába. új dolgok, érzések törnek fel a hallgatása közben, mások, mint a debütben. ez inkább olyan, mint ami arról szól, hogy kihagysz egy napot a suliban, és inkább otthon maradsz, az ágyat nyomva a legjobb barátoddal pizzázni. mármint az énekesnő így írja körbe többek között. 

nekem pedig valahol a levegőt jelenti a mindennapok fuldoklása közepette. olyat, amibe lehet kapaszkodni, és tudom, hogy nem hagy cserben. egy saját kis világot épít, kiszakít a közhelyekből, majd leültet, hogy csak nézel, miközben nem is tudod mit is pontosan. a chilles falsettok, gazdag szövegkörnyezet, az icipici nosztalgia tényleg varázslatos. nincs mese: maggie újra legyőzött. újra sokadjára. fakt, az év legnagyobb gyöngyszeme és felfedezettje ez a lány.

és akkor most nyelek egyet, beletúrok a hajamba, megrázom a fejem. visszajátszás következik.