dalok, amiket lehet nem szombat estére találtak ki, de tény, hogy még akkor is tudnak érvényesülni. hiszen pont itt és pont most, a holland producer, zenekészítő srno dala támogatja - meg - az estémet. aminél hát jobbat el se tudnék képzelni per pillanat. tökre mennyei, könnyed, warm, ízléses elektro soul lett ez a stay sane. ja és naaz gyönyörű hangját se felejtsük ki, hogyan is tehetnénk.
az időzítése meg so smartnak is tekinthető. mert nyárra valahogy már nem (hangulatra se), de őszre inkább lehet létjogosultsága előkerülni. ahogy például bent a melegben, teával a kézben, az ablakon keresztül merengsz a távolba, és figyeled a levelek potyogását. teljes az összkép, ez az aláfestő zene is dukál mellé. csak lassan, csak így. peace.
zenék, amiktől rájössz, hogy mire volt szükséged, mi is hiányzott igazán akkor és ott az életedből. a válasz ezeket hallgatva egycsapásra megérkezik, heuréka pillanatok szállnak alacsonyan, megérted, leesik, és tényleg onnan érkezve, ahonnan nem is számítottál rá, láttad előre jönni. a wet minap megjelent visszatérő dala is egy válasz lehet, mert simán az utóbbi idők legfaszább, legkomplexebb daldarabja. másrészről komolyan úgy éreztem tőle, hogy ez hiányzott, erre volt szükségem abban a pillanatban, amikor megtaláltuk egymást.
a the middle teljesen olyan, mintha csak a legjobb barátoddal beszélgetnél, ahogy félszavakból is megértitek egymást, és aki, annyira jól ismer téged, meg te is őt oda-vissza. pedig régen találkoztatok már, de a visszatérés olyan, mint ha el se váltatok volna. ez a dal is újra képes volt megbabonázni, beléd mászni, és turkálni a gondolataidban, olvasni belőled, ami azért creepy. de a wet jött, látott, aztán filmszakadás, és már gőzöm sincs, hogy hova kerültem, mit csináltam, ko, viszont ez nem panaszkodás. sőt. ezért is imádom ezt az egészet, a zenehallgatást, a jó dalokat, amikor elsőre megragadnak a fejemnél fogva.
persze így utólag okoskodva a wet esetében azért ott volt, hogy számítani lehetett egy olyan dalra, mint amilyen a the middle lett. bár az album után kicsit fura, hogy ilyen gyorsan, rövid idő után jelentkeztek az új anyagokkal (van mégy egy ezen kívül), de na mikor lesz legközelebb. és a legjobb, hogy pont a napokban gondoltam arra, hogy a londoni trió munkásságát még be sem mutattam. mit mondjak. véletlenek nincsenek. le vagyok nyűgözve, el vagyok csábulva. a 100. posztnak pedig meg is teszi, még ha ez nem is napizene, a the middle annál sokkal több. a krássom, a gyógyszerem, a másodperceim. zseni.
lehet keveset mondunk, de ezt a hangot egymillió közül is felismerjük már. nem is azért elsősorban, mert a rádióban ment, még nálunk is - egy másik dallal kapcsolatban, hanem mert ez semmivel sem összekeverhető, van annyira jellegzetes, páratlan, ami talán még a zenére is pont úgy igaz.
hát helloszia megint Léon. aki yay a legnagyobb örömünkre ott folytatja, ahol az első ep-t lezárta. itt is a legújabb dala, a think about you. amire mit is mondhatnék? fényes jövőt neki, nagyszínpadot, sok-sok perceket a frekvenciákon. lovelovelove.
egyszerűen állatira jó hallgatni is, őt, meg a zenéjét, ami csak a stockholmi énekesnőé lehet. megbélyegzem, beskatulyázom, de egyefene, mert úgy áll neki, ahogy senki másnak ez a műfaj. hihető, mély, érzelmes, kifejező, és remélem egyszer újra erre indulhatok el útnak, ahogy az a treasurrel is megtörtént, true story.
a szélső naphoz egyre csak közeledve, de oda még meg nem érkezve a lehető legjobb megoldásnak tűnik előkapni ezt a minap megjelent ritka finomságot. meghallgatni azt, egyszer, kétszer, sokszor, hogy egy kicsit elviselhetőbb legyen az előttünk álló utolsó nap a hétköznapokból. a girl like me-ban ugyanis minden összetevő megvan ehhez, annyira energikus, fülbemászó, szintivel babrálós, csak úgy repül az idő vele. a londoni duó ezt jól kimatekozta, kiksnek és amber claranak jár is a taps, mi meg dúdoljunk, pattogjunk rá, mint kukoricák a mikróban. és énekeljük is velük együtt, hogy
get down with a girl like me
habár így félhangosan kimondva nekem elég pazar élmény mászkálni emberek között. bár ez legyen a legkevesebb. szóval get down....
sok mindent hiányolok a tavalyi évből zeneileg (persze ez nem húsz tizenhatnak az oltása, csak egy megjegyzés), de talán a legjobban azt, amit az oh wonder végigvitt és kitalált. azzal, ahogy majd egy éven keresztül minden hónap első napján egy dalt hoztak magukkal, tettek ki, mutattak meg, amik aztán kábé egy évvel ezelőtt még albummá is avanzsálódtak.
az egész egyébként olyan élmény és érzés volt, mikor hetente várod a kedvenc sorozatod legújabb epizódját. igaz, nem voltam ott az elejétől kezdve, de 2015 januárjában már bekacsolódtam én is, és tűkön ülve, köröm rágva, centiket vágva várva vártam mindig azt, hogy eljöjjön a következő hónap első napja, amikor kijön az új oh wonder dal. de a tálalás csak egy apró dolog, amit imádtam bennük (bár nekem biztos nem sikerült volna), a másik azok a dalok voltak, amikért tényleg érdemes volt éhezni.
mert simán elbukhatott volna a történet ott és azzal, hogy oké, van ez a koncepció, de ha nincs mellett, nem párosul hozzá olyan tartalom, akkor megette a fene. szerencsére erről szó sem volt. nyilván kellett ahhoz, hogy az ő zenei világuk lett az enyém is egy idő után. teljesen beléjük habarodtam; annyira kész, szerethető muzsikákat gyártottak. a szerethető szó meg azért találó, hiszen magára a duóra is tökéletesen igaz. imádnivalóak, természetesek, és látni azt, hogy életük azt, amit csinálnak. és ez a hallgatókra is átköltözik.
nem is lehet meglepetés ezek után, hogy a debütáló albumuk nemes egyszerűséggel elérte azt, hogy akkor, most, és azóta is, úgy beszéljek róla, említsem meg bárhol, mint 2015 legjobb albumát. arról is érkezik a következőkben egy dal, az all we do, ami az első szerelmek között volt, és most klipben is meg lett örökítve. egy átlagnál hosszabb, de annál élettel telibb, emberibb klipben. aminek vezértémájáról a zenészek, Josephine és Anthony azt mondják, hogy
So we reached out to filmmakers and artists around the world and asked them, What does it mean to be human?
