dalok, amik miatt újra és újra érdemes beleállni a mókuskerékbe. tehát visszatérni, megint írni, beszámolni, és hitetlenkedni egy sort, aztán pedig nyugtázni, hogy ezért érdemes csinálni az egészet. meg pontosan az ilyenekért szeretjük is. miközben az elmúlt napok tényleg nem az új napizenéktől voltak hangosak, sajnos. mondhatjuk, az év végi uborkaszezon is coming. de még mielőtt bedobná a törülközőt a zenegyár, azért van (és lesz is) itt még egy és más. 

mint amilyen az utóbbi idők legnagyobb találása: david44. akiről tényleg nem tudom hogyan is csúsztam le még két hónappal ezelőtt, hiszen már akkor bemutatkozott a Talk című dalával. amivel amúgy simán felhelyezte magát a térképre, hogy hello-sziasztok megérkeztem. hát meg is. kicsit vérzik is a debütért a szívünk, hogy arról most lemaradtunk és csak egy link marad utána. viszont a legújabb még csak két napos szerzemény (sequel), a folytatás már itt van velünk, fent, a fülben, mindenhol.

ahogy az a talkra is igaz, csak ez most most most szól nagyot. David Olafsson meg az izlandi Troye Sivan. legalábbis, ha nem haragszik meg túlságosan, akkor vele húzok párhuzamot, azzal a stílussal, hangulattal, ami a run-ból árad meg, ami egyébként az aussie énekes dalait is jellemzi. persze ez nem rossz, sőt. a most már dániában állomásozó és alkotó művész második daldarabja is lett a hétvége afterhimnusza személyre szabottan. 

annyira természetes, popféle, a kórus is woo-hoo. david pedig hát a jövő év egyik nagy nyertese lehet. mi szurkolunk is neki, innen, messziről, de annál több visszajátszással, és megosztással, hogy ezt figyeld ilyet még biztos nem hallottál kattintásgeneráló címekkel. persze nem, azok nem mi vagyunk. inkább csak rajongók, akik rajonganak valamiért. ezért. 

dalok, amik elég hosszú utat járnak be. legalábbis addig, amíg tényleg megkedveljük, megszeretjük őket és akkor lesz minden jó, ha a vége jó. néha ehhez csak pár óra is elég, az, hogy vissza-visszatekered, dúdolgatod magadban és bumm, de lehet mittudomén négy nap, vagy akár több hét is. ahogy az pl. stalking gia új dalával és velem is előfordult. based on true story.

pedig még a second nature ilyen szempontból első hallásra szerelem lett. nem kérdezett, igényelt további hallgatásokat, hogy megbizonyosodjunk kiválósága felől. ezzel szemben a young diana valahogy nem akart lecsúszni olyan természetesen és magától értetődően. nem adta magát könnyen na. persze nem jelenti azt, hogy sokkal rosszabb lenne, mint a korábbi, egyszerűen csak idő kellett neki, mostanra beérett. talán mi is öregebbek lettünk azóta meg a hangulat is változott.

whatever, így utólag már nem is értjük, hogy mit kellett ezen ennyit rágódni. de jobb később, mint soha. gianak meg helloszia, egyenes út a rivaldafénybe. pöpec r&b elektropop, deion gill kollabjával megtámogatva. kicsit retros, nagyon utazós. ha pedig elsőre nem adná, akkor bele kell állni, menni fog az. 

dalok, amik a hétfő(k)nek főzik le a kávét. azzal, ahogy igazából semmire sem esküsznek fel, akarnak nagyot gurítani minden körülmények között, esetleg megfelelni, túltolni. na én pontosan ezt gondolom, vagy látom bele a következő dalba meg ex-be. amit, ha akarnék se tudnék baromi komolyan venni, olyan értelemben, hogy a zenék zenéje lenne, viszont mai napra, elengedés, gőzkieresztés gyanánt - a tartalomtól elvonatkoztatva - telitalálat a nashville based indie pop királynő legújabb dala, és annak klipje. a mostani kikerülés apropóját pedig az képezi, hogy _queen of hearts_ címmel jelent meg a minap az ep-je cappanak, amit itt meg is hallgathatok: éles, popcentrikus, de mélyebb, darkosabb dalokkal kikövezve. arról pedig, hogy hogyan vélekedik az énekesnő a saját albumáról:

This is the kind of music I’ve always wanted to do, and the songs are mostly about discovering myself and also about how much I hate dating