dalok, amiktől akaratlanul, de megjön az ünnepi hangulatunk. végülis nincs ehhez túl kora vagy baromira késő, inkább csak nem hittük volna, hogy ezt majd pont ettől feltörekvő holland párostól kapjuk meg, és nekik köszönhetjük. úgy tőlük igen, akiknek amúgy, nem mellesleg az edm a játszóterük, onnan is lehet ismerni őket, ha valakinek megvoltak már. igazából mi eléggé kimaradtunk belőlük, ami nem is a stílusnak szól, vagy az ellen, de be kell ismerni, hogy a mostani irány az jobban az esetünk. 

mert lehet eddig csak és kizárólag úgy aposztrofáltuk a bandát, mint a kortárs, modern progresszív house és elektronika zene ifjú nagyköveteit, ami továbbra is helytálló és fogjuk is még őket így hallani, de azért most már nem csupán ennyiben merülnek ki. van más része vagy szelete a zenei palettának, amibe belekóstoltak, kipróbálták magukat benne, és mindent összevetve nem is jöttek ki belőle rosszul. avagy így kell fejest ugrani mélyből a dallamosabb house vizekbe. 

a szegények swedish house mafiaja persze azért nem ment messze a parttól, a people i love is magában hordozza a house, és elektronika jegyeit, csak a himnuszosság itt epikus énekekbe, fenséges kórusokba, és ilyen dreampop szerű hangulatba karcsúsodik és csúcsosodik ki. ehhez nyilván kellett Stevie Appleton, az ő kollabja, de a kémiát nem kell megmagyarázni. a dal egyszerre időtálló, felemelő és különleges zenei csemege, ami tényleg reflektorfénybe vagy ahhoz közel hozza most el az ünnepeket a számunkra. szóval hány is nap van hátra, ott vagyunk már? 

dalok, amikkel igazán visszasírjuk a nyarat. azt meg hirtelen nem is értjük hol voltunk akkor, amikor például a következő ilyen megjelent, már vagy három hónapja. még akkor is, ha ez inkább csak elbúcsúztatta az évszakot, de azért jól esett és jött volna akkor is megszólalva.

így viszont, hogy kimaradt, most csak egy jegyet ér, meg ad a kezünkbe, amivel meg se állhatunk monacoig, egyenesen odateleportál a partokra, a védőitalok mellé, a hullámok elé, a harminc és plusz fokok potyogása idejére. ki is emlékszik már arra, ugye?

vagy hát minek, mikor itt vannak ezek az la sárcok, akik bőven segítenek nekünk elhozni azt. ha csak rövid időre, pár pillanatra, de már megérte beleszaladni. ez a mi legújabb és kúlabb szemellenzőnk a kinti viszonyokra, tél tábornoknak meg csak annyit, hogy lemondhat.

ez a one way ticket. amit most nem, nem az empire of the suntól hallgathatunk. pedig akár onnan is jöhetett volna. de aztán az a forgatókönyv nem valósult meg, helyette lett midnight to monaco sláger, Ricky Ducati és a producer Donnie Sloan párosának legújabb feelgood szerzeménye.

ami tökre megcsinálja a napodat , és ott, akkor hozza meg a(z élet) kedved, amikor csak úgy akarja. pimaszul szórakoztató, és vidám dal ez, nagyon ki lett találva. egy óda a nyárhoz. könnyed, szabad szellemű, old school vágású, ahol a szomorkás pillanatoknak se híre, se hamva.

az ötvenes és hatvanas évek doo-wopjának (lásd Rick hangja akár + Matt Jardine) megidézése, reaktiválása pedig olyan egyedivé varázsolja (a klip is ezt követi), hogy mindenki elnézést kérhet magától, amiért is azt merte mondani, hogy a retro majmolás bűn, és lerágott csont. mert nem az. a one way ticket az ellenpélda.  

dalok, amik óriási gyöngyszemek. és ha egyet is akarsz közülük ma megcsodálni, akkor tényleg ez legyen az. cím szerint a pushing you away, amit egy brooklyni énekesnő szerzett csak így legelső nekifutásra. és hát wohooo. nyilván a jó kezdés soha se de nem árt semminek és senkinek, megdumáltuk már, de azért debütálás és debütálás között is van különbség. na a Freda Jamesé olyan, amit nem hiszel el. csóválod a fejed, hitetlenkedsz egy csöppet, és csak mutogatsz a levegőbe, bele a semmibe, mondod azt, hogy this is my girl. 

mert ezt ránk szabták, egyszerűen nekünk találták ki. bemutatkozásnak úgy tökéletes, ahogy van, és nem hogy hármat, de még egyet se tudunk megemlíteni az elmúlt időszakban, ami ennyire vitte volna a prímet. meg simán átlépett a hónapok változásán, mitöbb bármilyen hangulat státusznak fittyet hányva, azt felülírva szólt volna konstans, akadt volna be végtelenítve. és most tényleg nem a kliségenerátor beszél belőlünk. el is vagyunk csábulva, le vagyunk kenyerezve, mint nyugdíjas a karácsonyi erzsébet utalvánnyal. 

tiszta arany, de ez nem csak egy pillanatnyi állapot, ami majd egyszer el fogy. ez a discos-darkos pop kitartóan pörög és forog, úgy, hogy nem kell egyszer se kérdeznie. pedig vattacukorféle a pushing you away is, de amikor hallgatod egy ezredmásodpercre se zavar, vagy üti fel a fejét. a természetességével, a már felhozott tisztaságával, és akár a könnyedségével nagyon gyerekjátékká teszi az előttünk álló feladatokat, azoknak a kivitelézését. és hiába hétvége (már akinek), mi maradnánk tisztelettel. Freda hangja most a mi hangunk is. irány a lebegés, a céltalanság, a semmittevés műszakjai.

dalok, aminek még bejöhet az élet, de most egyelőre az új rolling stones album elhappolja előlük a showt. nyilván nincs itt semmi látnivaló meg meglepetés, hiszen a következő banda ismertsége nem olyan számottevő. be is kell vallanunk, mi se voltunk képben annyira - akár a fent említett együttessel összemérve - róluk, belőlük, de igazából csak a nagy bumm, a kiugrás várat magára az esetükben, aztán onnan már ugye minden jönne magától. és a helyzet az, hogy a minap az internetekbe is megjelent legújabb daluk már valami olyasmi, amivel lehet hencegni, szétosztani, nem mintha a korábbiakkal bármiféle baj is lett volna.

viszont a 4Her simán elmondhatja magáról, hogy ebben az uborkaszezonban, amikor már majdnem mindenki ellőtte a puskaporát, annak nagy részét, és vár még a csattanóra, akkor be tud kopogtatni, meg hónapot kezdeni. ami már csak azért is hatalmas dolog, hiszen idén több ilyen már nem lesz. az utolsó havi alapozást tehát velük kezdjük el, ők löknek meg, adnak muníciót, hogy mindjárt vége, ezt már kisujjból is megcsináljuk. de tudjátok mit, a legviccesebb az egészben az, hogy nem csak azért mondjuk, mert ez van, hanem, mert a 4Her pont ilyen kaliberű.

így a vége elején egy üde színfolt, ami nem akar több lenni. ráadásként is lenne létjogosultsága, tudna mit kezdeni a helyzettel, viszont amondóak vagyunk, hogy nem is jöhetett volna ennél jobbkor. ahogy elengedi a kezed, határtalanságot sugározva, miközben nem talál fel semmit, amit eddig ne találtak volna. nagyon indie pop/rock az irány, kellemesen, áradóan, de egyáltalán nem tolakodóan. csak szeretni lehet, és igazából nincs is más hátra, csak szorítani nekik, a Publicnak, hogy ne vonuljanak vissza nicorosbergesen, hanem szakmázzák tovább, ha van ott még, ahonnan ez jött. 

nincs mese, nyakunkon az év vége. már gondolatban el is kezdtünk listákat gyártani, de azért gyorsan elhessegettük, hogy hékás, van még és lesz is másnak keresnivalója. szóval várjuk ki a végét. spoiler: egyelőre azonban nem panaszkodhatunk. 

de az év az csak megy, tovább, előre, az idő meg repül, bár ilyen az, ha zenékkel vagy, és azokat hallgatod. meg várod, majd örülsz nekik, esetleg csalódsz bennük. szerencsére ez utóbbiból kevés volt, még úgy is, hogy elég sok dalt toltunk magunkba, lásd rossz időkben is van valami jó. de persze nem mindent, az képtelenség is.

a következő playlist novembernek szól. meg tőle, abból, amit hallottunk ebben a harminc napban. össze is jöttek hát egy felületre a nagy csókósok, visszatérők, debütálók, akiket nagyon csíptünk ez idő alatt. de nagyon. esetleg még írtunk is róluk. jöjjenek is a főszereplők, akiket úgy válogattunk ki szubjektíven, elsősorban alternatív körökből, de mint tudjuk a név nem minden, a mennyiség nem minőség, és egy hallgatás nem hallgatás.

viszlát tizenegyedik, jó is voltál, de másfél órára még azért a miénk leszel. emlékezzünk, felejtsünk, iszkoljunk hát.